tegnap késő este egy gondolat jutott az eszembe - noha ez már korábban is megfogalmazódott a fejemben.
tudjátok, mi az abszolút durva? hogy ezer (pontosabban olyan ezer-egyszáz) évvel ezelőtt egész Európa tőlünk, a magyaroktól reszketett. emlékeztek még a híres mondásra, amit történelem-órán hallottunk? "a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!"
ám ennek a hírnévnek gyorsan vége szaladt. jöttek a tatárok, a törökök, az osztrákok, a nácik, majd végül az oroszok. mindig akadtak bátor emberek, akik harcoltak a szabadságért, de mindig voltak árulók is, akik a jutalom reményében kiszolgáltatták az országot az elnyomóknak.
most pedig, amikor már nem uralkodik rajtunk egy idegen birodalom, itt állunk, kifosztva, szánalmasan vergődve egy pofátlanul kapzsi magyar kormány alatt, akik az utolsó filléreinket is kisajtolják belőlünk, olyan arcátlan jogcímen, hogy már nem tudjuk eldönteni, sírjunk-e vagy nevessünk. ha más országról olvasnánk ezeket a törvényeket és terveket, zokogva fetrengenénk a röhögéstől.
így múlt el a magyarok dicsősége.
mindenki panaszkodik, (miközben sok olyan ember, aki arról nyafog, hogy nincs pénze, ahhoz képest elég lelkesen szórja felesleges holmikra) és semmit nem tesz ellene.
én itt szeretnék élni. szeretem a városomat, különösen a körülötte lévő hegyeket és tájakat, az érdekes városokat, várakat, múzeumokat, a barátaimat, bármilyen távol is éljenek tőlem. igaz, hogy szívesebben tartózkodnék a kedvenc országaimban, (oh, Egyiptom, Japán, Thaiföld, Kambodzsa, Kína, Skandinávia) de az éghajlatuk miatt nem bírnám hosszabb ideig.
nem akarok elmenekülni, hanem inkább harcolni. a kérdés: hogyan? hogyan lehetne kikerülni ebből a lehetetlen helyzetből?