Ernesto Che Guevara a történelem egyik legérdekesebb és legvitatottabb megítélésű személyisége. Mindössze 39 évet élt, mégis óriási hatást gyakorolt számos ország életére, még mindig jelennek meg róla könyvek és filmek, és halála után ötven évvel ugyanolyan heves indulatokat kelt, mint életében.

A dél-amerikai, valamint a függetlenségükért harcoló országok lakói számára ő egy tökéletes hős és példakép, szabadságharcos és az őszinteség mintaképe, miközben az amerikai kormány és a Miamiban élő kubaiak számára egy vérengző tömeggyilkos – annak ellenére, hogy ezeket a vádakat sosem sikerült hitelt érdemlően bebizonyítani.

Ernesto Guevara de la Serna 1928. június 14-én született Rosario-ban, Argentínában, Celia de la Serna y Llosa és Ernesto Guevara Lynch első gyermekeként. Két húga és két öccse követte a sorban.

A Guevara család kényelmes életet élt, noha időnként takarékoskodniuk kellett. Gyakran fogadtak vendégeket az irodalmi és a képzőművészeti életből, és a baloldali mozgalmak harcosai mindig menedéket találhattak náluk.

A kis Ernesto-nál két éves korában jelentkeztek az első asztmarohamok és élete végéig szenvedett tőlük. Többször is költözködtek, hogy a kisfiú egészségének megfelelő vidéket találjanak.

Az asztma ellenére Ernesto lelkesen sportolt, futott, úszott, focizott és rögbizett – a rögbimeccseken nagy hírnévre tett szert heves játékstílusával (miközben egy barátja a pálya szélén követte, az inhaláló készülékét szorongatva, hogy kéznél legyen, ha a fiút elkapja egy roham). Nagy biciklitúrákat tett, hogy felfedezze a szülőhazáját.

Egy ideig otthon tanult, művelt édesanyja tanította és tőle tanult meg franciául is (már tinédzserkorában eredetiben olvasott és szavalt francia verseket). Az apja sakkozni tanította és 12 éves korától versenyeken vett részt. Szenvedélyesen olvasott, nemcsak szépirodalmi, hanem filozófiai és politikai műveket is a világ legkülönbözőbb szerzőitől.

1948-ban a Buenos Aires-i orvosi egyetemen kezdett el tanulni, két év múlva pedig első biciklitúrájára indult – 4500 kilométert megtéve fedezte fel Észak-Argentínát. 1951-ben egyik barátjával, Alberto Granado-val motorra pattant és bejárták Dél-Amerika több országát (Chile, Peru, Kolumbia, Venezuela, Panama). A motor még Argentínában lerobbant, így különféle kalandos módokon utaztak, megismerték az ott élő emberek életét, nyomorát, a különböző indián kultúrákat (annyira lenyűgözte Machu Picchu, hogy később is visszatért oda), majd Peruban a San Pablo-i lepratelepen dolgoztak egy ideig. A fiatal Ernesto már itt megmutatta emberségét és érzékenységét. Kesztyű nélkül fogott kezet a betegekkel, beszélgetett és focizott velük, úgy bánt velük, mintha egészségesek lettek volna.

Ezekből az élményekből született Ernesto The Motorcycle Diary című naplója – felnőtt élete során mindig gondosan naplót vezetett  – (és amelyből 2004-ben film készült, A motoros naplója címmel, Gael García Bernal főszereplésével).

Az út végén Miamiban töltött húsz napot, majd visszarepült Buenos Aires-be, letette a vizsgáit és megszerezte az orvosi diplomáját.

1953. július 7-én ismét útnak indult, ezúttal egy másik barátja társaságában. Bejárta Bolíviát, Perut, Ecuadort, Panamát, Costa Ricát, Nicaraguát, Hondurast és El Salvadort. (Erről az útról is megjelent naplója.)

Guatemalában részt vett a sikertelen forradalomban, amely megpróbálta lerázni magáról az amerikai uralmat. Itt ismerte meg Hilda Gadea Acosta-t, a perui baloldali politikai aktivistát, akivel remek kapcsolatot alakított ki, a barátságból pedig szexuális kapcsolat lett. Hilda teherbe esett, így összeházasodtak 1955 szeptemberében, majd 1956. februárjában megszületett a lányuk, Hildita. A házasság hamar megromlott.

A levert forradalom után Mexikóba kellett menekülniük – Ernesto orvosként és kutatóként kezdett dolgozni és itt találkozott kubai menekültekkel, akik Fidel Castro-ról és a füstbe ment 1953. július 26-i Moncada laktanya elleni támadásról beszéltek neki. Később magával Castro-val is személyesen találkozott, átbeszélgették az éjszakát, egy életre szóló barátság született és közben Ernesto rájött, hogy a kubai forradalom az ügy, amiért harcolni akar.

[Az USA elnyomás alatt tartotta a dél-amerikai országokat, kizsákmányolta őket, miközben a bábjaik ültek a miniszterelnöki székekben. Kubát Kolumbusz fedezte fel, évszázadokig a spanyolok tartották az uralmuk alatt, elhordták a kincseit, rabszolgákat hoztak, hogy a cukornád-ültetvényeken dolgozzanak és a cukorkészítés embertelen munkáját végezzék – a kubai cukor elsőrangúnak számított. Később a kubaiak lerázták a spanyol igát, de akkor az amerikaiak ültek a nyakukra. Bábjuk, Batista őrmester uralkodott a szigetországban, miközben Havannából luxusbordély lett, tele prostituáltakkal, kaszinókkal és mulatókkal, ahol a gazdag hollywoodi filmsztárok és amerikai üzletemberek mulattak – miközben a kubaiak többsége éhezett és nyomorgott.]

Ernesto lett a csapat orvosa. Egy eldugott farmon gyakorlatoztak, meneteltek, edzettek és egy szakember, Alberto Bayo generális segítségével készültek fel a gerillaharcra. Ekkor kapta a Che becenevet – a szó jelentése „hé, te” és az argentin emberek gyakran használják beszéd közben.

1956. november 25-én a Granma nevű öreg jachton indultak Mexikóból Kubába – nyolcvankét katona zsúfolódott össze a negyedannyi személyre tervezett hajón. Amikor partra szálltak, Batista emberei már vártak rájuk, repülőgépekről lőtték a védtelen harcosokat és csak 22 embernek sikerült élve elvergődnie a biztonságot nyújtó Sierra Maestra hegyei közé.

Összeszedték magukat és lassan kiépítették a gerillahálózatukat. Rendszeresen támadták Batista egységeit, egyre több győzelmet arattak, sikerült egyre több embert toborozniuk, Che a katonatársait és az útjukba kerülő kubaiakat gyógyította, újságot nyomtatott és megszervezte a Radio Rebelde-t, amely rendszeresen sugározta az adásait – még Kubán kívül is fogni lehetett a lázadók híreit és Che beszédeit.

Che, mint a hajóút és élete során számtalan alkalommal, több komoly asztmarohamot élt át – ilyenkor pihennie kellett, de a pihenést olvasásra és tanulásra fordította. Nem kímélte magát és csak akkor pihent, amikor már minden ereje elhagyta. A hegyekben megismerte a kubai szegényparasztok életét, látta, hogy nincsenek iskolák, sem orvosok, nincs áram, és hogy az emberek többsége írástudatlan. Céljának tűzte ki az írástudatlanság felszámolását és az egészségügyi szolgáltatások fejlesztését. Ő maga tanította írni-olvasni néhány emberét és a harctéren az ellenség sebesültjeit is kezelte.

Az árulók és a dezertőrök a kubai forradalomban is jelen voltak. Az egyik árulót, aki beismerte, hogy Batista embereit vezette volna a lázadók nyomára, maga Che végezte ki egy pisztolylövéssel – több kivégzést is saját kezűleg hajtott végre. Ekkor kezdtek el terjedni a hír Che brutalitásáról és kegyetlenségéről, noha emberei az életüket adták volna érte, mivel igazságos, őszinte, bátor embernek, tehetséges katonának és vezetőnek tartották. Halált megvető bátorságáról több társa is beszámolt és még az ellenség elismerését is kivívta – ahogyan az a tény is, hogy Batista sebesült katonáit ápolta.

A lázadó sereg három hadoszlopra oszlott és a főváros felé igyekezett. Che Santa Clara városát vette be 1958 decemberében, (miközben az ellenséges rádióadók azt harsogták, hogy Che meghalt az ütközetben), majd Havannába indult. Santa Clara-ban ismerte meg Aleida March-ot, a fiatal harcos, akivel egymásba szerettek.

A Santa Clara-i győzelem hallatán Batista elmenekült az országból, ahogyan számtalan kubai is, aki az amerikai uralom segítője volt. A menekülés máig folytatódik – sokan nem szimpatizálnak Castro vezetésével.

1959. január 2-án Che Havanába érkezett, 8-án pedig Castro is elérte a várost – a forradalom győzött, a lázadó hadseregé volt egész Kuba.

Che megkapta a kubai állampolgárságot, (ezt a megtiszteltetést rajta kívül csupán egyetlen ember kapta meg, a spanyol elnyomás ellen harcoló Gómez tábornok) elkezdte írni a Guerrilla Warfare című könyvét (és a forradalomról is írt beszámolót, Reminiscences of the Cuban Revolutionary War címmel), majd június 2-án pedig, amint lezárult a válása, feleségül vette Aleidát. Négy gyermekük született és a kis Hildita is velük maradt.

Öt hónapra ő lett a La Cabaña börtönerőd vezetője, ő felügyelte az árulók és háborús bűnösök pereit, noha a kivégzések nagy részénél nem volt jelen. Az amerikai propaganda szerint ő maga végzett ki embereket, válogatás nélkül, nagy élvezettel – erre azonban nincs hitelt érdemlő bizonyíték.

Ezután Kubában életbe lépett a földreform, majd a kommunista elkötelezettségű Che három hónapos világ körüli útra indult, hogy kereskedelmi kapcsolatokat kössön és barátokat szerezzen a forradalmi Kubának.

Az USA nem adta fel a harcot, igyekezett megakadályozni, hogy az új Kuba életben maradjon és barátságokat kössön. Embargót vezetett be, nem volt hajlandó felvásárolni a kubai cukrot (noha eddig a termelés legnagyobb részét vették meg), több merényletet terveztek és kiviteleztek Castro ellen, és 1960. március 4-én felrobbant egy francia teherhajó, a La Coubre, amely Belgiumból hozott fegyvereket Kuba számára. 76 ember meghalt és több száz megsebesült a robbanásban – Che is részt vett az ápolásukban, majd részt vett a megemlékezésen. Ott készítette róla a leghíresebb fényképet Alberto Korda.

Novemberben Che lett a nemzeti bank elnöke és a pénzügyminiszter – pár hónappal korábban kapta meg az iparügyi minisztériumot. Az újabb munkák újabb tanulással jártak – naponta matematikát és közgazdaságtant tanult. Emellett újabb cikkeket írt, beszédeket tartott, hogy előmozdítsa az ország fejlődését és az előítéletek felszámolását.

1961-ben Kubában sikerült felszámolni az írástudatlanságot – több, mint százezer diák és tanár járta be az országot, hogy írni és olvasni tanítsa a parasztokat. Ez lett Che legsikeresebb kampánya. Azért is harcolt, hogy az egyetemeket nyissák meg az afro-amerikai, mulatt, munkás és szegény rétegek előtt is. Népszerűsítette az önkéntes munkát, ő maga is építkezéseken vagy cukornád-aratással töltötte a vasárnapját (az egyetlen napot, amikor nem az irodájában dolgozott) vagy éppen zsákokat cipelt a kikötőben. Keményen követelt, de önmagát kímélte a legkevésbé. Példát mutatott az embereknek, nagy tiszteletet vívott ki, noha nem igazán ért el sikereket és a gazdasági programjai is sikertelennek bizonyultak.

Gyakran utazott külföldre, hogy újabb kapcsolatokat építhessen ki – nemcsak szocialista, hanem ázsiai, arab és afrikai országokkal is. (1960 decemberében Magyarországon is járt.) Nemzetközi konferenciákon állt ki Kuba mellett, népszerűsítette a szocializmus eszméit, küzdött a világ megjavításáért - még New Yorkban is, az Egyesült Nemzetek gyűlése előtt (1964. december) fáradhatatlanul támadta és kritizálta az amerikai imperialista rendszert és az amerikai kormányt. New Yorkban két alkalommal is megpróbálták megölni – egy nő késsel támadt rá az UN épülete előtt, egy csónakból pedig rakétával célozták meg az épületet, ahol felszólalt.

1965. márciusában, miután hazatért Algériából, eltűnt a nyilvánosság elől. Ekkor már egy ideje tervezgette a kongói akcióját – noha erről Castro-n és a bizalmasain kívül senki nem tudott. Pletykák keringtek a haláláról és hogy a gazdasági kudarcai miatt tűnt el. Október 3-án Castro kénytelen volt felolvasni Che néhány hónappal korábban írt levelét, amelyben lemondott kubai állampolgárságáról és elmondta, hogy elhagyta Kubát, hogy ott harcoljon a szabadságért, ahol szükség van rá.

Titokban Kongóba utazott, hogy válogatott kubai harcosaival segítse a kubai szabadságharcosokat.  Szuahéliül és a helyi nyelveken tanult, igyekezett megtanítani a kongói és ruandai harcosokat a gerillaharc rejtelmeire – hiába. A hadművelet kudarccal végződött, számos ok miatt – többek között azért, mert a fegyelmezetlen kongói katonák nem akartak se gyakorlatozni, se harcolni. Tapasztalatait kongói naplójában írta meg.

1965. november 20-án csalódottan távozott Afrikából. Nem akart visszatérni Kubába, de végül engedett Castro kérésének. Miután fél évet töltött titokban Dar es Salaamban és Prágában, megváltoztatott külsővel megérkezett Havannába. Találkozott Castroval és a feleségével, majd elkezdett készülni a bolíviai bevetésére.

Félig leborotválta a haját, a maradékot fehérre festette és idős üzletembernek álcázva, kerülőúton érkezett meg La Pazba 1966. november 3-án. Gerillabázisát Ñancahuazúban kezdte kiépíteni – felhasználva a Sierra Maestra-i tapasztalatait. Kevés embere volt, nem igazán sikerült maga mellé állítani a helyi parasztokat, a bolíviai párt sem támogatta, több gerillája megszökött, megszakadt a kapcsolata Havanával, ahonnan támogatást kapott, mégis sikerült több kisebb győzelmet aratnia a bolíviai kormány seregével szemben.

1967 augusztusában azonban két gerillacsapat is áldozatul esett a bolíviai hadseregnek, amely jelentős támogatást kapott az USA-tól, ahonnan zöldsapkások és kommandósok érkeztek.

Október 7-én egy informátornak köszönhetően a bolíviai speciális erők rábukkantak Che-re és az embereire és körülvették őket. Másnap a harcban Che megsebesült és fogságba esett, embereinek nagy része meghalt – csupán ötnek sikerült megmenekülnie.

A véres, piszkos rongyokba öltözött, még mindig büszke Che-t La Higuera-ba vitték két emberével, megkötözve tartották a romos iskolaépületben. A bolíviai tisztek próbálták kifaggatni, de ő nem volt hajlandó felelni a kérdéseikre.

1967. október 9-én a bolíviai elnök, René Barrientos megparancsolta, hogy végezzék ki Che-t – noha az amerikai kormány azt akarta, hogy szállítsák Panamába további kihallgatásra. Az ítéletet egy részeg őrmester, Mario Terán hajtotta végre, akinek Che altestére kellett céloznia, hogy hiteles legyen a korábban kiadott nyilatkozat, miszerint Che harcban esett el néhány nappal azelőtt.

Che rákiáltott a tétovázó Teránra: „Tudom, hogy azért jöttél, hogy megölj. Lőjél. Tedd meg. Lőj le, te gyáva! Csak egy embert fogsz megölni!” – ekkor az őrmester tüzet nyitott. Che a földre esett, fájdalmában a csuklóját harapdálta, hogy ne kiáltson, mire újabb sorozatokat kapott, amik végeztek vele.

Holttestét egy helikopter talpára kötözték, Vallegrande-be vitték, ahol megállapították a személyazonosságát és kiterítették a fotósok elé, hogy lefényképezhessék a világ számára. Azután levágták a kezeit, hogy Argentinában azonosíthassák az ujjlenyomatai alapján, majd egy titkos helyen elásták a testét.

1995-ben Jon Lee Andersonnak, aki életrajzi könyvet írt Che-ről, egy bolíviai generális elárulta a titkos sír helyét – egy vallegrande-i leszállópálya közelében. 1997 júliusában megtalálták Che és néhány bajtársa csontvázait és sikeresen azonosították őket. 1997. október 17-én katonai tiszteletadás mellett helyezték őket örök nyugalomra Santa Clara-ban, a Che Guevara Mauzóleumban.

2008 júliusában nyilvánosságra kerültek Che bolíviai naplói és Kubában ingyen nyomtatták ki őket.

A bolíviai naplók és a Reminiscences of the Cuban Revolutionary War könyvei alapján készült el a Che – The Argentine és a Che – The Guerrilla című két film, Benicio Del Toro főszereplésével.

Hozzászólások (2)