az egyik legszívszorítóbb dolog, amit el tudok képzelni, a fotón látható: egy didergő hajléktalan ember a hóban, amint alázatosan egy kis pénzt kér, amiből élelmet vehet magának.
ugyanolyan ember, mint te vagy én, ugyanúgy megérdemelné a meleg otthont, a naponta ötszöri étkezést, a tiszta ruhákat, a tisztálkodási lehetőséget, a barátokat és a szerető családot, a nyugalmat, a szórakozást. ugyanúgy megérdemelné, hogy észrevegyük az utcán, ne lépjünk át rajta, és ne lenézéssel vagy undorral tekintsünk rá, hanem megbecsüléssel.
de sajnos a világ nem ilyen. rengeteg ember kerül az utcára, önhibájából vagy éppen önhibáján kívűl, és senkitől nem kapnak segítséget. az esélyük a normális, emberhez méltó életre, hogy visszatérhessenek a társadalomba, amely levegőnek nézi őket, szinte a nullával egyenlő.
emlékszem, egyszer olvastam egy cikket két hajléktalan férfiról, akik az utcán éltek és interjút adtak egy magazinnak. mindkettőnek több szakmája is volt, mégsem találtak maguknak munkát, így kidobták őket az otthonukból és a feleségük is elhagyta őket. a hajléktalan-szállón nem maradtak sokáig, mert az ott lakók meglopták egymást. inkább úgy döntöttek, hogy a szabad ég alatt élnek tovább, egy bozótosban rendezve be az "otthonukat" a mások által kidobott holmikból. sírtam, amikor a történetüket olvastam.
elismerem, én sem szívesen adok pénzt minden kéregetőnek, különösen nem azoknak, akikből dől az alkoholszag vagy éppen ordítva, kötekedve követelik a pénzt "kenyérre". én is fintorgom, amikor az aluljáróban vizelőket és részegen tántorgókat látom. de minden nap azt kívánom: bárcsak tehetnék valamit a hajléktalanokért.
sajnos egyelőre csak annyit tudok tenni, hogy néhány száz forintot teszek a műanyag poharukba és közben a szemükbe nézek, ezzel mutatva, hogy még mindig embernek tekintem őket.