Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.

Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott. A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett.

Ő megkérdezte: -Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?

–Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!

 Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közlekedett:

-Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?

-Nem, Szeretet, nem tudlak elvinni! Itt minden tökéletes és te esetleg árthatnál a hajómnak!

Hát a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:

-Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!

-Óh Szeretet! Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!

A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a Szeretet kérését. Hirtelen megszólalt egy hang:

-Gyere, Szeretet, én elviszlek téged!

Aki megszólalt, az egy öregember volt. A Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:

-Tudás, megtudod mondani, ki segített nekem?

-Az IDŐ volt. - mondta a Tudás.

-Az IDŐ?- kérdezte a Szeretet. - Miért segített rajtam az IDŐ?

A Tudás válaszolt:

- Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!

(ismeretlen forrás)