Az a baj, hogy amíg te szenvedsz, más talán fel sem fogja a te bánatod okát/ erősségét, csak sután megveregeti a válladat és másnap már úgy tesz, mintha minden menne a maga kerékvágásába. Valahol jogos, valahol pedig nem. Hiszen az emberek többsége úgy van vele, hogy szegény XY meghalt neki az anyukája, de sajnálom, én belehalnék. Beleborzong, kicsit fél, aztán elmúlik ez az érzés, biztonságban érzi magát valamiért, és azt gondolja, hogy vele sosem történhet meg ilyesmi. Miután pedig megtörténik, elcsodálkozik azon, mennyire tovább ment a világ és csak ő toporog egyhelyben. Szerintem ezek után szokott lejönni a rózsaszínfelhő az emberek szeméről, sajnos. Sajnos, hogy nem előbb tanúsítanak őszintébb együttérzést. Senki nem kíván másoknak fájdalmat ( már aki), csak együttérzést, hogy egy pillanatra gondoljon bele... és ez nem csak egy rokon elvesztésénél, hanem egy legjobb barátnál is így van. Valami űrt otthagy, aztán pedig az idő telik, az emlékek peregnek az ember szeme előtt,elég egy ismerős hely hozzá. Persze, aztán az idő megold mindent, szűnik, múlik, szakadozik és foszladozik de örökké egyetlen "űr" sem tűnik el.

Jaj, hogy ez mennyire igaz!