Freddie Mercury, a Queen énekese a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt adja elő - magyarul - szívszorítóan aranyosan a 1986 júliusában adott budapesti koncerten *-* nem tehetek róla, de minden egyes alkalommal könnyet csal a szemembe ez a felvétel!
ez a fantasztikus énekes egyetlen nap alatt képes volt megtanulni az egyik legismertebb magyar népdalunkat egy számára idegen nyelven! csak azért, hogy a közönségének kedveskedjen.
rendben, Axl Rose is megpróbálkozott ezzel néhány évvel később, de mindig is Freddie-é marad az etalon :)

sajnálom, hogy ismét hanyagoltam a blogot egy ideje... a helyzet a legjobb barátnőm és közöttem időnként javul, majd még rosszabb lesz. néhány napnyi látszólagos nyugalom után M. és én ismét veszekedtünk, közben végig sírtam. még most is tiszta puffadt a szemem. nem akarom őt elveszíteni... :'(

furcsa módon nem rólunk álmodtam, hanem valami egészen mást. hogy végre írjak is valamit, megosztom veletek.

az utolsó álmomra emlékszem csak.
Kínában jártam és az volt a feladatom, hogy bizonyítékokat szerezzek egy veszélyes ügyben. egy hatalmas erődítményben gyerekeket tartottak fogva, borzalmas körülmények között.
nehezen, de sikerült észrevétlenül bejutnom, hason csúsznom a koszos földalatti járatokban, bújkálnom, kijátszanom az őröket és végül fotókat készítenem az elhanyagolt, piszkos, éhező gyerekekről, akik a poros udvaron játszottak.
már éppen indultam volna kifelé, amikor egy őr észrevett és majdnem elcsípett, de valahogyan leütöttem és lelőttem, majd úgy rohantam kifelé egy folyosón, hogy majd' kiszakadt a tüdőm.
egy tucat őr rohant és lőtt utánam, ám valahogyan sikerült átjutnom a kapun, ahonnan egy zsúfolt utcán találtam magamat. bemenekültem az első bizalomgerjesztőbb helyre, egy ruhaszalonba, ahol olaszul beszéltek és én is olaszul kezdtem beszélni, amikor észrevettem, hogy egy ablaknál állok és az utcáról egy egyenruhás pasas bámul fel rám. tudtam, hogy megtaláltak.
rohantam tovább, nyomomban egy falka üldőzővel. találtam egy ajtót és nagy nehezen bezártam magam mögött, miközben próbálták rámtörni. elbújtam egy autó alatt, órákig gubbasztottam ott, az alvázhoz tapadva, majd hajnalban átmásztam egy másik autó alá. amelynek a tulajdonosa később felfedezett és megígérte, hogy segít nekem kiszökni az országból.
ekkor egy kínai kislány rohant felém, akivel az erődben találkoztam, mögötte az apja, egy európai férfi, tiszti egyenruhában, mindkét karja lebénulva. valahogyan felkerültünk egy repülőgépre és én még mindig nem tudtam aludni az idegességtől. a következő pillanatban fekete estélyi ruhában mezítláb mentem végig egy hatalmas termen: kiderült, hogy megkaptam a Nobel-díjat. és felébredtem.

Ma sikerült újabb Angelina Jolie-filmet megnéznem - a Film+ csatorna levetítette az Élet vagy valami hasonló című alkotását, amit eddig még sohasem láttam.
Mondanom sem kell, ugye, hogy ismét elvarázsolt ez a fantasztikus nő. Nemcsak a szépsége, hanem az, ahogyan játszott. Megmutatta a gyenge és az erős oldalát is, valamint azt, milyen, amikor a törtető csinibabát játssza. A baj az, hogy engem szerintem soha nem tudna maga ellen fordítani, bármilyen szerepet is alakítana. Bár, ki tudja... belőle mindent kinézek.
Összeállítottam az eddigi filmjeinek a listáját (a jobb oldali menüben láthatjátok).

a tegnapi veszekedés volt a mélypont.
mindig "felemelő" érzés megtudni, hogy a másik boldogtalan veled, hogy már nem vagy olyan fontos és különleges annak az embernek a számára, aki neked a legtöbbet jelenti...
az is nagyon "megnyugtató", hogy újra és újra az a forgatókönyv játszódik le, amely során elveszítem azt, aki akkor a legfontosabb volt nekem.
őszintén szólva NAGYON elegem van már az életből és mindenből. nagyon rossz ember vagyok ezek szerint, vagy az előző életemben hatalmas bűnöket vétettem, hogy ez a folyamatos boldogtalanság a részem. vagy pedig a boldogság, egy hirtelen, jókora, fájdalmas pofonnal zárva.
de azt is nagyon "szeretem", hogy olyan embereknek, akik nem törődnek a másikkal, akik csak a maguk kedvét és kényelmét nézik, azok bezzeg meg tudják őrizni a barátságodat.
sohasem fogom érteni az embereket. nem is akarom.

gondolom, mindenkinek feltűnt, hogy az utóbbi két napban nem írtam, sem blogbejegyzést, sem a Pengeélen következő részét.
az igazság az, hogy még kedvem sincs bekapcsolni a számítógépet, sőt, semmihez. csak akkor tudok egy kicsit kikapcsolni, amikor a házimunkára vagy a munkámra kell összpontosítanom. 
a legjobb barátnőmmel szinte minden nap veszekszünk, néha többször is, és ez teljesen kiborít. félek, hogy elveszítem őt. rettegek ettől. nehezen bízom meg valakiben - nem véletlenül - és nem akarom elveszíteni az egyetlen embert, aki minden titkos gondolatomat ismeri.
holnap igyekszem megírni egy részt, mert nem akarok csalódást okozni. :)