Ismét egy rövid, ám annál fontosabb bejegyzéssel érkeztem.

Ez a fotó 1994-ben, a szudáni éhínség idején készült és Pulitzer-díjat nyert.
Egy éhező gyermek vonszolja magát az egy kilométerre lévő, Egyesült Nemzetek tábora felé, ahol ételt osztanak. A csonttá és bőrré aszalódott gyermek mögött egy dögkeselyű ül és várakozik, mikor hal meg a gyermek - hogy megehesse.

Ez a fotó megdöbbentette a világot.
Senki nem tudja, mi történt a gyermekkel, mivel a fotós, Kevin Carter, a kép készülte után azonnal elhagyta a helyszínt.
Három hónappal később, depressziója miatt öngyilkos lett.

Íme, a fotó nagyobb méretben. Kattints rá, hogy megtekinthesd:

ez a fotó önmagáért beszél.

csak annyit szeretnék kérdezni: ettél ma már? dobtál ki valaha ételt a szemetesbe? belegondoltál már abba, hogy vannak emberek, akiknek - veled ellentétben - nem jut étel és tiszta ivóvíz minden nap?

Beauty is not about looks, makeup or clothes. True beauty comes from being yourself. Magyarul: A szépség nem a külsőről, a sminkről vagy a ruhákról szól. Az igazi szépség abból fakad, hogy önmagadat adod.

Angelina Jolie - ismét - egy remek példa erre a gondolatra.
Nemcsak, hogy az Isten tökéletes és egyedi külső szépséggel áldotta meg, de ha valaki, akkor ő igazán mindig önmagát adja.
Sokak számára irritáló, hogy korábban teljesen nyíltan beszélt a biszexualitásáról, hogy imádja és gyűjti a késeket, szereti az erőszakos szexet és ha szex közben a partnere késsel simogatja vagy megvágja - ám eközben mindig felvállalta önmagát.
Beismerte a hibáit és a gyengeségeit is, ugyanakkor fittyet hányt az elvárásokra. Sohasem viselkedett úgy, ahogyan egy hollywoodi színésznőtől elvárták volna.
Még csak harminchét éves, de életéből már tizenegy évet jószolgálati nagyköveti munkájának szentelt. Mialatt más sztárok vásárolgatással múlatják az időt, addig ő gyermekeket fogad örökbe és úgy bánik velük, mintha ő maga szülte volna őket. Amíg mások partikra járnak, ő veszélyes és szegény országokba utazik és felhívja az emberek figyelmét az ott élők problémáira és nehéz helyzetére.

Nem kell divatos ruhákba öltöznöd, vastagon sminkelnek magad, megjátszanod a szexi csábítót vagy a szende kislányt, az aktuális divattól függően, hogy szép és vonzó legyél. Ha a szíved nem tiszta és folyton szerepet alakítasz, ahelyett, hogy önmagad lennél, akkor nem vagy szép - csak egy üres másolat.

azt mondják, mindenki szép.

mindez nagyon szépen hangzik, de legyünk őszinték: mindenki szép - legalábbis valaki számára, de nem mindenkinek.
számomra Angelina Jolie képviseli a szépség fogalmát és rajtam kívül több millió ember gondolja ugyanezt. ismerek valakit, aki szerint Angelina csúnya, mert túl vastag a szája, én viszont azt nem értem, hogyan tarthatja valaki szépnek az Olsen ikreket a dülledt szemükkel vagy Paris Hiltont a jelentéktelen vonásaival.

a szépség fogalma nem állandó, az ideálok folyamatosan változnak és mindenki számára mást jelent. ízlések és pofonok. van, aki csak a szőkéket és a kékszeműeket tartja szépnek, és van, akit nem érdekel a hajszín vagy a testfelépítés, nem ettől teszi függővé a szépséget, hanem az emberek belső tulajdonságai érdeklik inkább és azok alapján tart valakit vonzónak vagy taszítónak.

de mit ér a külső szépség, ha belül értéktelen, ostoba és romlott vagy? ki akar egy olyan bombázóval élni, akivel nem lehet beszélgetni semmiről, aki szívtelen vagy gonosz? csak egy hasonlóan felszínes, unalmas, aljas ember.
és miért szép az, akin minden mű? póthaj, műszempilla, tetovált szemöldök és száj, vastag smink, szolárium, műkörmök, színes kontaktlencse, orr-, mell-, fenék, hasplasztika, botox, felvarrt ráncok?

a média mindig elénk tár egy elérhetetlen eszményképet, amely a valóságban nem is létezik, különösen a photoshop és az állandó retusálás világában. a többség által szépnek kikiáltott nő egy törékeny csontkollekció, aki a valóságban egy percet nem bírna ülni a fájdalmasan csontos fenekén - vagy pedig egy plasztikai műtéteken átesett középkorú asszony, aki gyógyszert szed a fizikai és lelki fájdalmaira. egyikük sem egészséges, sem lelkileg, sem testileg.

ha csúfolnak a külsődért, próbálj nem törődni vele, hiszen valakinek te is szép vagy, ráadásul nem ostoba csúfolódók véleményére kellene építened, akik nem akarnak mást, csak bántani és mindenbe belekötnek. az ilyenek számára sohasem lehetsz tökéletes. nekik még a fű is túl zöld.
tudom, nem könnyű figyelmen kívül hagyni a gonosz szavakat. magam is évekig hallgattam az osztály- és iskolatársaim csúfolódását, megtapasztaltam, milyen érzés, amikor a saját testvéred az arcodba vágja, hogy szégyell téged a barátai előtt és amikor az apád közli, hogy te vagy a legrondább lény a világon.
viszont az is megtörténik, hogy egy közeli barátod bevallja, hogy gyönyörűnek talál és szeretné, ha több lenne közöttetek a barátságnál.

soha ne ereszkedj le az ostobák szintjére. mosolyogj és hagyd ott őket. már ezzel az egyetlen lépéssel bebizonyítottad, hogy többet érsz és szebb vagy náluk.

az egyik legszívszorítóbb dolog, amit el tudok képzelni, a fotón látható: egy didergő hajléktalan ember a hóban, amint alázatosan egy kis pénzt kér, amiből élelmet vehet magának.
ugyanolyan ember, mint te vagy én, ugyanúgy megérdemelné a meleg otthont, a naponta ötszöri étkezést, a tiszta ruhákat, a tisztálkodási lehetőséget, a barátokat és a szerető családot, a nyugalmat, a szórakozást. ugyanúgy megérdemelné, hogy észrevegyük az utcán, ne lépjünk át rajta, és ne lenézéssel vagy undorral tekintsünk rá, hanem megbecsüléssel.
de sajnos a világ nem ilyen. rengeteg ember kerül az utcára, önhibájából vagy éppen önhibáján kívűl, és senkitől nem kapnak segítséget. az esélyük a normális, emberhez méltó életre, hogy visszatérhessenek a társadalomba, amely levegőnek nézi őket, szinte a nullával egyenlő.
emlékszem, egyszer olvastam egy cikket két hajléktalan férfiról, akik az utcán éltek és interjút adtak egy magazinnak. mindkettőnek több szakmája is volt, mégsem találtak maguknak munkát, így kidobták őket az otthonukból és a feleségük is elhagyta őket. a hajléktalan-szállón nem maradtak sokáig, mert az ott lakók meglopták egymást. inkább úgy döntöttek, hogy a szabad ég alatt élnek tovább, egy bozótosban rendezve be az "otthonukat" a mások által kidobott holmikból. sírtam, amikor a történetüket olvastam.
elismerem, én sem szívesen adok pénzt minden kéregetőnek, különösen nem azoknak, akikből dől az alkoholszag vagy éppen ordítva, kötekedve követelik a pénzt "kenyérre". én is fintorgom, amikor az aluljáróban vizelőket és részegen tántorgókat látom. de minden nap azt kívánom: bárcsak tehetnék valamit a hajléktalanokért.
sajnos egyelőre csak annyit tudok tenni, hogy néhány száz forintot teszek a műanyag poharukba és közben a szemükbe nézek, ezzel mutatva, hogy még mindig embernek tekintem őket.